Lázadás kegyelemért

„…elcsodálkoztak azon, hogy a kegyelem igéit hirdeti.” (Lk 4,20)

Jézus Krisztus első lejegyzett nyilvános igehirdetése a názáreti zsinagógában komoly csodálkozást váltott ki hallgatósága körében. Beszéde lázadásnak számított, mert az ószövetségi és farizeusi ítéletes szavak helyett a Messiás fellépését jelző kegyelmet hirdette. Üldözni kezdték, szakadékba akarták taszítani a hatalom birtokosai.

Ő nem pusztítja el gyűlölőit „szájának leheletével”, mert nem tekintette zsákmánynak, ragadománynak isteni hatalmát és azt sem, hogy egyenlő az Istennel, inkább elmenekült. A krisztusi istenuralom (teokrácia) első példáját továbbiak követik, amelyeket a hatalom korábbi ószövetségi birtoklásától és gyakorlásától való teljes megüresedés, a szolgai magatartás jellemzi. Az Ézsaiás könyvében megígért Ebed Jahve (az Úr Szolgája) megérkezett, aki „nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt… tanítására várnak a szigetek” (Ézs 42). Az újszövetségi teokrácia nem az ószövetségben megjelenő király-, próféta- vagy hadvezér-képű hanem Krisztus-képű. A róla neveztetett, az ő lényegét magában hordozó Gyülekezet Isten szeretetének és kegyelmesen megnyilatkozó, a megtérést szolgáló lelkigondozói tevékenységének a színtere. Egy olyan hely, ahol az Ebed Jahve, az Úr szolgája beszélget, felemel és senkit sem hagy magára, egy ötszörösen elvált, most élettársi kapcsolatban élő nővel is megáll beszélgetni. Megbocsátásról és reményteljes jövőről szól, befogadást kínál az Őt háromszorosan megtagadó munkatársnak. Nem ítéletet, hanem elengedést hirdet a megkövezésre vonszolt házasságtörőnek. A Gyülekezetben nem lehetséges a lázadás, mert a lelkipásztor, a presbiter és a szolgálat-vezető is tudja, hogy nincs hatalma csak felelőssége. Csak azzal szemben lehet lázadni, aki azt gondolja magáról, hogy van hatalma, ami akkor a legveszélyesebb, ha azt Istentől származtatja.

Jézus Krisztus senkit sem bélyegez lázadónak, de szembeszáll a hatalmaskodókkal, az Isten nevében másokat megnyomorítókkal. Minden hatalmát latba veti a kegyelemért, majd meg is hal érte. Én is lázadnék kegyelemért, de már nem kell, csak elfogadnom és hirdetnem azt.

A Krisztuskori vallási vezetők

Ha valaki figyelmesen olvassa a Krisztus szerinti örömhírt, nem kell sok időt töltenie, hogy rájöjjön, a Mester, Keresztelő János, a próféták mind kiosztották, belegázoltak azoknak az életébe akik nem a kegyesség szerint éltek. Olyanokra gondolok elsősorban, mint a farizeusok, szadduceusok és az írástudók. János keresztségénél már észre lehetett venni ilyet.

Máté 3,7-12 között azt olvassuk: „Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és szadduceusok közül sokan jönnek megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: »Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől? Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt, és ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy az Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik. Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét: a gabonáját csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.«”

Viperák fajzata! Micsoda szólás a vallási vezetőkre nézve, akik Mózes székében ülnek és tanítják a népet Isten igazságára! Kevesen voltak közülük, akik befogadták Úr Krisztust. Azt mondja az Úr, hogy az igazságosságunk túl kell haladja az írástudókét és farizeusokét (Máté 5,20). Ha nem értjük meg, mit mond egy testvérünk, ne gondoljuk azt, hogy káromlást szól, hacsak nem nyilvánvaló (Máté 9,2-3). Ugyanazok a vallási vezetők mondják Krisztusra, hogy Beelzebul (Beelzebub, Baál-zebul) által űzi ki démonokat, tisztátalan szellemeket. Miután megvádolták, kértek tőle jelet, de Ő gonosz és parázna nemzetnek nevezte őket. Ezek kemény szavak a vallási vezetőkre, és több ilyet lehet találni az Írásokban.

Vajon korunk kereszténységének legtöbb vezetője nem ebben a kategóriában van? Lehet, hogy vizet prédikálnak és bort isznak? Meg sem lehet őket közelíteni, nem úgy mint akkor a mi Urunkat, aki rendelkezésre állt annak ellenére, hogy teljes időben szolgálta Istent! Nem volt külön fogadóórája! A jelenidő „kinevezett” vezetői nem az eklézsia fölé rendelik-e ki magukat?! Nem látják azt, hogy ők, a nyáj is testvérek, a királyi papság része, és nem főpapok? Ha mégis igen a válasz, félő, hogy a teljes megtévesztés alá esnek és hatalmukat majd a fenevadnak fogják átadni (2Thess 2,1-12). Egy főpapunk van – Jézus Krisztus, Isten fia, aki az egyedüli közbenjáró Isten és ember között.

Szellemi kiskorúság

Ennek a viselkedésnek következményeként a gyülekezeti tagok kiskorúságban maradnak. Nem mernek saját döntéseket hozni, nem tudnak Istentől vezetést elvenni. Ez is egy lehetséges következmény.

Nem kifejezés, hogy kiskorúság

Vesalius jól és tömören megfogalmazta azt, hogy mi a következménye mindezeknek a viselkedéseknek. A kiskorúság sok mindenben megnyilvánul.

Emberi módon szólok. Ha egy 10 éves gyermek anyatejet szeretne még inni, rögtön azt mondjuk rá, hogy beteg. Ugye? Akkor miért nem mondjuk ugyanezt mindazokra, akiket még anyatejjel táplálnak? El kellene választani ezeket az embereket ettől. Kinek a feladata ez? A pásztor-tanító feladata ez, de a jelenlegi legtöbb pásztor-tanító függőséget teremtenek az emberekben. Az Úrtól való, jó pásztor-tanító nemcsak legeltet és tanít, hanem elválasztja az anyatejtől a megfelelő időben a kisdedeket, mint ahogy egy természetes anya tenné. Sőt hozzáteszem, a pásztor-tanítónak nem az a fő feladata, hogy gyülekezetet vezetgessen. Tehát betegek azok, akiknek adnak anyatejet, amikor már kemény eledelt kéne enniük, hogy megerősödjenek fogaik, hogy használat által tudják a jót megkülönböztetni a rossztól (Zsid 5,11-14).

Ha valaki ilyen állapotban van, nem érett arra, hogy másokat tanítson, mert ő maga nincs meggyökerezve illetve „járatlan az igazság beszédében”, és „különféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától” (Ef 4,12-14).

Ilyenek félénkek, de akaratosak, és általában nem tudnak semmi érdemlegeset mondani, csak azt amit hallanak a pásztor-tanítótól. Amit nem hallanak tőle az nem is létezik. Általában ezek mondják mindig, hogy „ebben nőttünk fel”. Azaz, hogy rugalmatlanok és a vezetőjüket dicsőítik, „istenítik”. Ennek ellenére sok jó tulajdonságuk is van, de ez kevés a betegségeikhez képest.

Az érett férfiúság veszélyei – a gyülekezetre…

Manapság a gyülekezeten lévő áldás („kenet”) fokmérője a létszám, és az anyagiak.
Hova gondolsz, mi lenne akkor, ha minden kisbárány felnőne érett férfiúságra?
Esetleg kettesével ki lehetne őket küldeni új gyülekezeteket alapítani? Ki maradna meg akkor? Ki fizetne tizedet?

Én úgy látom, hogy a cél az, hogy a gyülekezet szaporodjon. Valóban ez kell legyen a cél? Helyesebb lenne úgy gondolkodnunk, hogy Isten Országa szaporodjon. Akár a mi gyülekezetünk rovására. Tegyük fel, hogy egy gyülekezet, ami 100 tagú, evangelizál és megtér egy nap 100 ember. A gyülekezeti ház csak 100 embert fogadhat be. Mi fog történni? Elküldik a friss megtérőket a szomszédos gyülekezetekbe, vagy kibővítik az épületet?

Az érett férfiúság veszélyei – a halott gyülekezetre

A gyülekezet kifejezésnek napjainkban nincs már semmi értékes tartalma a Krisztus szentjeire nézve, mert bárki létre tud hozni egy gyülekezetet, sőt a „cowboy”-ok is. A mérce részben az, hogy valamiféle „ajándék” működik-e az alapító életében. Lassan már nem számít, hogy újonc vagy sem és ilyen módon elég gyorsan beleesnek a Vádló igézésébe, a gyülekezet pedig olyanná lesz, mint amilyen sok helyen most is van.

Eklézsia (gyülekezet) – a kihívottak közössége, nemcsak a hívőkre igaz, bármely társaságra igaz. Az eklézsia egy görög közszó. Ezért „nem minden arany, ami fénylik”. Az eklézsia, ahogy illeti az Isten népét, Krisztusban lévő közösségi életre is el vagyunk hívva, igazság oszlopa és erősségeként. Ennek a közösségnek vannak kifejezései. A gyülekezet jóformán az Isten népének helyi kifejezése, mert helyileg vannak legjobb közösségben az emberek az ún. gyülekezeti épülettől függetlenül. A legtöbb ilyen épület az idők többségében üres és síri csend uralkodik benne. Méghozzá az épületet nevezzünk gyülekezetnek. Borzasztó! Egyszer hetente találkoznak benne a hívek? Mikor találkoztunk utoljára spontán módon? Túl foglaltak vagyunk arra, ugye? Nem berendezkedtünk-e e korszak lelkületére, hogy le is tagadjuk, hiszen az érzékszervünk ebben is már eltompult? Vannak bűnök köztünk és nem is beszélünk róla? És az lett bűn, ha valaki jóakarattal szeretné helyreigazítani a dolgokat. És kívánjuk az ébredést? Kinek ébredését? Másokét? Most kell minden hívőnek felébredni, mert mély alvásban merültek már sokan. A „hamis” vezetők nagyjából benne vannak ebben az egészben, akik önmagukat választották a felsőbb felügyelő bizottság megpecsételésével. Ők dirigálnak, mondják meg a tutit a gyülekezet egészére. Pszichológiai eszközöket vetnek be a nyáj irányítására. Elsők akarnak lenni mindenben.

Lázadás?

A fenti felvetés egy égető téma, hiszen rengeteg helyen láttam illetve hallottam hasonlókat. Sőt, könyveket lehetne írni az egymással való bánásmódról. A legtöbbször ki is fejezzük a cselekedeteinkkel, hogy nem vagyunk egymás testvérei. Miről is beszélek?

A mi napjaink kereszténységének vezetőiről, különösen a „lelki” pásztorokról és ahogy bánnak a többiekkel, a nyájjal. Nagyon egyszerű bárkit felvenni a lázadók listájára, aki nem osztja azt a véleményt, amit képviselnek. Nem attól lesz Isteni hatalom, ha néhányan (presbitérium) a pásztor vezetésével eldöntenek valamit, mely nyilvánvalóan hamis és ráadásul nem is bibliai. Az, hogy ők így döntik el, nem kell a többieknek elfogadni, ha nem látják benne az igazságot. Sőt Krisztus, a mi Urunk sem kényszerített dolgokat senkire sem, de ő végzi majd az ítéletet. Sokszor a nyáj, mikor nem tud egyetérteni a presbitériummal, próbál kérdéseket feltenni vagy a dolgokat helyrerakni, de ilyenkor elzárkózottnak találja a presbitériumot illetve annak „főnökét”. Ennek nem így kellene lennie.

Alapvetően mindannyian „testvérek vagyunk”, ha egyáltalán azok vagyunk. Emlékezzünk csak rá! Amikor az Úr látásban megmutatta Péternek, hogy mennie kell evangéliumot hirdetni Kornélius házának, először vitatkozott az Úrral, de utána elment. Mikor pedig visszaérkezett, Jeruzsálemben néhány zsidóságból való hívő szembeszállt, pontosabban vetekedtek vele (ApCsel 11,2-3). Péter, a fő apostol nem kezdett lázadókat látni bennük, inkább „megmagyarázta nekik rendre…” Utána megnyugodtak és dicsőítették az Istent (v4-18). Ebből mi a tanúság? A presbitérium tartozik beszámolással a többiek felé. Sőt nem főnökök ők, hanem felvigyázók. Nem dirigálhatnak, hanem példát kell mutatniuk.

Olyan emberrel is találkoztam már, akinek a csontjait kellett összerakni, mert az egyik gyülekezet pásztora szétszedte az életét. Véleményem szerint, nem cselekedett semmi olyat ami miatt el kellett volna távolítani a gyülekezetből. A mai napig is hitben jár, féli az Istent, nem lázadt az Isten ellen. Vannak olyan lázadások, amelyek jogosan az emberek illetve főemberek hülyeségei ellen irányulnak. Sajnos egyre több gyülekezet van, ahol már nincs szólásszabadság. Ha mégis mer szólni, az már tüske lesz a vezetőség szemeiben, és megindul a rágalmazás és a róla szóló bibliai magyarázat.

Valamelyik gyülekezetből megfenyegettek, majd kizártak a gyülekezetből egy tagot, amiért merészelt rákérdezni egy levél tartalmára, ami kezéhez jutott, melyet a pásztor titkos barátnője írt. „Vajon a mi törvényünk kárhoztatja-e az embert, ha előbb ki nem hallgatja és nem tudja, mit csinál?” (5Móz 1,17; Ján 7,51). Vajon ez az Isten országának jó magatartása vagy a Sátánnal való cimborálás a Krisztus nevében?

Lázadás vagy korrekció?

A cikk sajnos nagyon aktuális problémát feszeget. Ez a fajta szemlélet, ez a vezetési modell, ez a pásztori vagy vezetői szerepértelmezés megtalálható korunk kereszténységében, így a Pünkösdi Közösségen belül is. Az elmúlt években itt is színre lépett az a véleményem szerint torzult modell, ami a (hamis) tekintély elven alapul. Ez az elv hangsúlyozza egyrészt a gyülekezet vezetőinek megkérdőjelezhetetlenségét, az építő kritika teljes elfojtását, ebben a helyzetben a gyülekezet tagsága fokozottan alárendelt helyzetű. Ez ugyan nem jelenik meg így a tanításokban, de a gyakorlatban így működik. Évekkel ezelőtt hallhattuk szinte kizárólag ószövetségi példák alapján hirdetni az ébredés receptjét, a gyülekezetek helyreállásához elengedhetetlen vezetői tekintély visszaállítását. Akkor velem együtt sokan hitték ennek a tanításnak a létjogosultságát, de mára kiderült, hogy komoly károkat okozott. A gyülekezet nem cég, nem üzleti vállalkozás, mint ahogyan ezt némelyek hiszik és a vezetést ezen elvek alapján gyakorolják.

Fontos szerepe van ebben a közösség vezetőségének is, és sajnálattal azt tapasztalom, hogy bár időnként elhangzik a szószékről az Újszövetség szerinti vezetésre való biztatás, de a gyakorlat ezt nem követi.

Mielőtt bárki „lázadónak” bélyegezne, (divatos szó ez is manapság) szeretném hangsúlyozni, hogy igenis a nyáj vezetői, az elöljárók tiszteletet érdemelnek. Még akkor is ha hibáznak, de a korrekció nem jelent lázadást még velük szemben sem! Akit szeretünk, azt korrigáljuk is.

Kiáltó szó a pusztában

AKVILA képe

Hozzászólásomnak ezért adtam ezt a címet, mert ahogy figyelem már hosszú évek óta a gyülekezetek helyzetét a világban, egyre tisztábban látom azt, hogy egyfajta pusztai vádolásban (mélyponton) van sok felekezet. Időnként sok gyülekezeti tag ismeri fel a veszélyt és szinte belekiált a pusztába.

Tetszett Vesalius hozzászólása. Ő talán egy hang, aki nem lázadó, hanem csak pontosítani, igazítani vagy korrigálni szeretne. Az a baj hogy ezeket az embereket elnyomják, lázadónak, szakadároknak hívják. Sok gyülekezet úgymond „lelkipásztorai”, – mint a pápa – kimozdíthatatlanul ül a trónján, és élet halál urai. Azok a közösségek, akik hajdan jól indultak és szaporodtak, azok mára már sebeiket nyaldosó emberek sokasága.

Azt látom, hogy nem emberhalászat folyik, vagy legalábbis a tagság megtartása, hanem kinyírása. Bocsánat a kifejezésért, de egy pásztor fogalmazott így. Ez nem Krisztusi viselkedés, hanem ördögi és ezeket fel kellene számolnunk közösségeinkben hogy, megtisztuljunk, megszabaduljunk. Nem a sátán nyomása alól, hanem egyes gyülekezeti vezetők uralma alól. A napokban azt mondta valaki, hogy az hamis lelkipásztorok uralma alól Isten kihozza az övéit. Csak az a döbbenetes hogy ezeket az embereket rögtön lázítónak meg egyéb bűnösöknek nevetik, holott ez Isten munkája.

Hamarosan meglátjuk ennek valóságát!