Élő Víz

„Isten emberei vasalni is tudnak”

A közelmúltban több híradásból is értesülhettünk arról, hogy hazánkba látogat J. Lee Grady, a világszerte ismert Charisma magazin főszerkesztője. Grady annak idején az elsők között fogalmazta meg ellenérzéseit a Tod Bentley jelenség kapcsán. Nyilatkozatában tiszta, bibliai alapokon álló gondolatokat olvashattunk. Most Otto és Sharon Bixler meghívására teljesen más okból érkezett hozzánk.

A történet elég viccesen kezdődik, ugyanis ezt a híres embert pont a szomszédunkban szállásolták el Őrbottyánban, az Úr Rétjén. Ha már így hozta az élet, legalább volt alkalmam megfigyelni, hogy ki is Lee Grady mint tanító és milyen, amikor csak egy átlag, civil amerikai. A megfigyelésem végeredményét egy szóban így tudnám összefoglalni: hitelesség.

Lee megérkezése után három napon át beszélt egy igazán színes lelkipásztori hallgatóság előtt a nők helyzetéről az egyházban, és a hozzájuk való helyes viszonyulásról a szolgálatban. Az utolsó tanítási napra volt alkalmam beülni. Tételesen felsorakoztatta szinte az összes nőkkel kapcsolatos igeszakaszt, főképp Pál apostol leveleiből. Bemutatta az adott igeszakaszról általánosan elfogadott nézeteket, majd arra kért bennünket, hogy amennyire csak lehet, tegyük félre eddigi tudásunkat, előítéleteinket. Alapos felkészültséggel, az eredeti görög és héber szövegeket vizsgálva számtalan fordítást igénybe véve rávilágított, hogy mennyire másképp is lehet ugyanazokat az igéket szemlélni. Volt egy nagyon ütős mondata, ami megragadt bennem: „Ahogy értelmezel egy igeszakaszt, az megmutatja azt, ami a szívedben van! És ez különösen igaz a női szolgálattal kapcsolatban!” Majd mesélt a Mordokáj Project-ről, ami kifejezetten az ő vezetésével működő, a nők helyreállításán tevékenykedő misszió.

A tanítások végeztével rendszerint imádkozott, és mint ha a világ legtermészetesebb dolga lenne úgy prófétált. Nem volt semmi erőlködés, semmi fellengzősség. Nem várt hosszú, kínos perceket, hogy: „Ó Uram, csak egy szót!” Semmi ilyesmi nem volt. Odalépett egy-egy pásztorhoz, és ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy az előbb még tanított és imádkozott, most az Úr üzenetét szólta. Világosan, konkrétan, személyre szabottan. Nem tudom láttam-e már ilyet valaha. Ez a természetesség jellemző volt egész lényére, tanítására. Nem úgy jött közénk, mint a nagy amerikai, aki már oly sikeres, és úgy használja az Úr, és majd ő megmondja nekünk a nagy igazat! Semmi ilyesmi. Alázatos volt, de nem alázatoskodó. Határozott, de nem ostorozó. Kifejezte az érzelmeit, hisz velünk együtt sírt, de nem volt érzelgős. Nem apellált az érzéseinkre és nem próbált szép szavakkal megnyerni.

Majd következett a szombati konferencia, melynek témája: „Kenet vagy jellem?” Reggel arra ébredtem, hogy ez a számomra oly nagy ember ott téblábol a konyhánkban, és esdeklően néz rám, hogy szánjam már meg egy vasalóval, mert gyűrött ingben csak nem taníthat. Ez volt az a pont, amikor totálisan felfogtam, hogy Grady, Istennek ez a rendkívüli szolgája, egy hús vér ember. Egy közülünk. Bátorított a tudat, hogy ezek szerint bármelyikünkből lehet ilyen hatékony szolgáló, és a sikertől nem kötelező elszállni.

Még az éjjel – több órás utat megtéve – a békéscsabai dicsőítő csapat is megérkezett, akik (szó szerint) egy szusszanásnyi alvást követően a konferencián már friss erővel vezettek minket Isten jelenlétébe. Az első billentyű leütésétől kézzelfogható volt az Úr közelsége. Nem volt nagy rivalgás vagy örömujjongás, inkább elcsendesült, mélyen megindult tömeg. A dicsőítés után Lee tanított a helyes alapról, ezen belül is az alázat témájával indított, majd a szexuális tisztaság, a hamis bűntudat és az önvád került terítékre. Végül pedig a teológiai integritást taglalta, hogy elengedhetetlen a teológiailag is helyes és tiszta alap. A konferencia utolsó szakaszában nem tanított, „csak” imádkozott és prófétált. A hallgatóság már így is találva érezte magát, de itt végképp személyessé vált az üzenet.

A nap végén furcsa dolgot tapasztaltam. Befejezték a konferenciát, elhangzott a zárszó, de a tömeg nem mozdult. Senki sem akart menni. Beszélgettek, imádkoztak, bátorítottak, de nem mozdultak. Talán Péter is valami hasonlót élhetett át, amikor ezt mondta: „Uram, jó nekünk itt lennünk”. Persze végül csak haza indultunk. Másnap délben ejtettük meg a hivatalos interjút, ahol igazából már nem is tudtam mit kérdezni. Az elmúlt napokban minden kérdésemre választ kaptam.