Bérczes Lajos és Ica riportja Bernhardt Gyulával

Kázmér Gyöngyivel jelentkeztünk be Gyuszi bácsihoz egy interjúra. Gyöngyi végül nem tudott eljönni a megbeszélt időpontban, ezért feleségemmel, Icával mentem el. A látogatás alkalmával közel 90 perces hang és videofelvételt készítettünk, ezek alapján készült ez az összeállítás.

Kedves Bernhardt testvérék! Örülök, hogy otthonotokban fogadtatok minket, és így, nyugodtan beszélgethetünk. Mondanál valamit a családi gyökereidről?

Szülők, nagyszülők

Édesapánk, akit úgy hívtunk, hogy apuka, 1903. február 28-án született Pilisen. Testvéreivel együtt kitanulta a kalapos szakmát. Apám ezen túl Nagykörösön a géplakatos szakmából is levizsgázott. Nagyszüleim az 1920-as években komplett kalapos-ipari gépekkel rendelkeztek. A húszas évek végén Budapesten és az ország nagyobb városaiban kalapgyárak létesültek, melyek ellehetetlenítették a kisebb vállalkozásokat. Édesapánk felhasználva a másik szakmáját, munkát talált a MÁV Északi Járműjavító részlegében. A kunszentmiklósi, majd a pesterzsébeti függetlenített lelkipásztori szolgálata után, amikor a Közösségünket betiltották, a csepeli Weiss Manfréd gyár vetőgépszereldéjében helyezkedett el. Itt dolgozott egészen a gyár bombázásáig. Középiskolámat elvégezve 1942-ben én is odakerültem, sőt, mellette sajátíthattam el a későbbi szakmám alapvető fogásait. Édesapám a fizikai munkavégzés mellett sohasem hanyagolta el a lelki munkát sem.

Édesanyánk, akit úgy hívtunk anyuka, három fiúgyermek után 1903. szeptember 15-én született Albertin. Akkor még külön közigazgatásban volt Alberti és Irsa. A Prazsák család másfél évszázadon át az Albertin élő Szapáry grófok családjának alkalmazottja volt. Édesanyánk a gróf feleségének, Esterházy Mária grófnőnek volt az első szobalánya. Nagyon szerették őt pontos munkájáért, magatartásáért. Néhány szép év után, 1927 őszén jött el tőlük, amikor férjhez ment édesapánkhoz.

Prazsák nagymama, Panni néni, a helybeli baptista gyülekezetben fogadta el megváltójának az Úr Jézus Krisztust. 1902-ben merítkezett be. Anyuka 1903-ban, hívő édesanya gyermekeként született. Nagymamával minden istentiszteleten ott volt. Felserdülve az énekkar szólóénekese lett.

Édesapám családja evangélikus volt. Amikor apám 1926-körül betévedt a pilisi baptista gyülekezetbe, a lelkipásztor arra kérte a jelenlevőket, hogy ha valakinek van közölni valója, az álljon elő. Apám előállt és elmondta, hogy ipari tanuló korában hogyan érintette meg őt az Úr, és hívta a megtérésre. Nem sok idő múlva a nagyszüleim és a testvérei is hívők lettek. A pilisi baptista gyülekezet építéséhez a telket az ő családjuk adományozta. Szüleim a két egymás melletti községből mint baptista emberek találtak egymásra.

Nehéz kezdet, áldott folytatás

1928. augusztus 4-én születtem első gyermekként. Nehéz kezdet volt. Köldökzsinórral a nyakamon jöttem a világra minden életjel nélkül. Édesanyám unokanővére, a bába, mindent elkövetett a megmentésemért. A meleg víz mellé hidegvizet is rendelt és ezekbe mártott bele felváltva, és szaporán paskolta a testemet. Az életem így egy kiadós veréssel kezdődött.

Féléves lehettem, amikor megbetegedtem, szinte élettelenül feküdtem édesapám karjai között, aki elkeseredetten, de teljes szívből imádkozott értem. Imádkozás közben hirtelen öröm szállt rá, és ismeretlen szavak jöttek a nyelvére. Szentlélek által imádkozott, én pedig felnevettem és azonnal meggyógyultam. Átéléséről és a gyógyulásomról nagy örömmel tett bizonyságot a gyülekezetében. Mit mondjak, nem tudták értékelni. Nem volt maradása ebben a közösségében. Tudomására jutott, hogy Tápiószentmártonban van egy nemrég alakult csoport, ahol százakat merítettek be, és élték át az apostoli idők áldásait. Édesanyám nem tudott azonnal apámmal tartani, de nem sok idő múlva az ő szíve is megnyílt a pünkösd áldásának elfogadására.

Lelki élet

Szüleim többedmagukkal csatlakoztak a Pünkösdi Közösséghez, és missziómunkásként járták a környék településeit. Szabadidejükben sokfelé megfordultak az országban. Édesapám életének egyik fő célja a Biblia-kutatás volt. Nagy örömére 1935 őszén a Közösségünk kiküldte őt, mint első pünkösdi bibliaiskolást Danzigba (ma Gdansk). Nem kis vállalkozás volt ez, különösen édesanyámnak, aki az elutazáskor két kisfiú után húgommal, Magdival volt áldott állapotban. Az egy esztendősre tervezett bibliaiskolát apám gyorsított megoldással hamarabb végezte el, hogy visszatérhessen családjához. Nem csak azért, hogy láthassa a kislányát, hanem azért is, mert kiderült, hogy azok, akik külföldre küldték, nem gondoltak arra, hogy családja miből fog megélni. Amíg az édesapám távol volt, a Jóisten csodás módon napról napra gondoskodott rólunk.

Hazaérkezése után a kunszentmiklósi, majd a pesterzsébeti népes gyülekezet pásztorolását bízták rá. Amikor majdnem minden kisközösséget betiltottak, gyülekezeteink különböző egyházak szárnyai alatt kerestek védelmet, és a legtöbb helyen nagyfokú segíteni akarásra találtak. Pesterzsébeten ez nem így történt. A kilátásba helyezett befogadók azt a feltételt szabták, hogy egyenként mindenki mondja ki, hogy szakít pünkösdi elveivel, gyakorlatával. Az Üdvhadseregnél csak egy feltételt szabtak, hogy a vezetőink egyenruhát öltsenek magukra. Édesapám képtelen volt elfogadni az uniformist. Az egyik presbiter testvérünk végül beöltözködött. Szüleimmel Csepelre költözködtünk Királyerdőbe. Isteni gondoskodás volt ebben, mert ez a pesterzsébeti ház 1944 áprilisában bombatalálatot kapott. A csepeli egyetlen szobából álló házunkból nemsokára Szigetszentmiklósra költöztünk, ahol a betiltás miatt szüleim a helyi baptista gyülekezetbe jártak. Itt merítkeztünk be az öcsémmel Bretz Vilmos lelkipásztor által 1943-ban.

A költözködések időszaka

A front alatt ez a település többször cserélt gazdát. Több családdal együtt Dömsödre mentünk, egy teljesen idegen családhoz, és az ottani baptista gyülekezetbe jártunk. Az egyik testvérnek volt egy egyszerű olajütője. Ezt az orosz parancsnokság lefoglalta, hogy étolajat gyártsanak a kórházuk számára. Itt kaptunk munkát. Apámmal egy újabb szakmát tanultunk meg. A kijevi nagy olajmalom valamikori főnöke, egy magas rangú katonatiszt volt a technológusunk, aki a magas hozam minden fortélyát elmagyarázta. Napi munkabérünk egy liter étolaj volt. Nagy kincs volt ez abban az időben. Néhány hónap múlva azonban innen is tovább kellett mennünk.

A velünk levő 80 éves Prazsák nagymamánk egészségi állapota rosszra fordult. Az volt a kérése, hogy vigyük őt haza Albertira, mert nem akar idegenben meghalni. Albertin kaptunk egy kocsit és két szamarat, amivel hazaindultunk. Amikor a hajnaltól késő estig tartó utunk végén megérkeztünk Dömsödre, a szamarak nem akartak bemenni az istállóba. Az egész környék segíteni akart, de semmire se mentünk. Édesapám végül mindenkit félreküldve megragadta a kötőféket és az ajtótól ellentétes irányba húzta a szamarakat, akik így farral ellenállás nélkül bementek az istállóba. Végül ezzel a kocsival kétnapi gyaloglás után érkeztünk meg Albertira. Ott felkerestük a baptista gyülekezetet, ahol mindnyájan tagságot nyertünk. Egy aktív ifjúsági csoportba kerültem. Szép emlékeim fűződnek ehhez az időhöz. A háború végeztével a Közösségünk visszanyerte működési lehetőségét. Édesapám felkereste az üldözéses időből megmaradt 8-10 pünkösdi testvért, és megkezdték a munkát, amit Isten nagyon megáldott. Három éven belül 50-60 főre szaporodott a gyülekezet. Hogy legyen a gyülekezetnek harmónistája és az énekkari munka is beindulhasson, elköszöntem a baptista testvérektől, és édesapám munkálkodását segítettem a körzetben.

A front után először Kőbányán, majd Csepelen dolgoztam. Két évig naponta Albertirsáról jártam Pestre, míg végül visszakaptuk csepeli házunkat. Csepelen már volt egy pünkösdi gyülekezet, ahol ifjúsági és énekkari munka indult el. Siroki István testvér az egész gyülekezetet a pesti Rökk Szilárd utcai gyülekezetbe hívta át. A legtöbben éltünk is ezzel, de néhányan kitartottak Csepel mellett. 1956-ban a gyülekezeti helység, és az ott lakó vezető testvérünk, Jakovicz testvér, családjával együtt bombatalálat áldozata lett.

Hogyan ismerkedtél meg feleségeddel, Ancikával?

Tudtam róla, hogy Ancika Cegléden lakik a szüleinél. A negyvenes évek végén Cegléd édesapám missziókörzetéhez tartozott, ahova én többször elkísértem. Ifjúsági munkát, énektanítást végeztem. Egy alkalommal a ceglédi gyülekezetben egy oldalpadon ülve Ancika került a látószögembe. Megdobbant bennem valami, azt a pillanatot nem tudtam soha elfelejteni. Ennek ellenére a testvéri találkozókra küldött meghívókat neki és a húgának, mindig Gór nővéreknek címezve küldtem el. Később Klárikával együtt Ancika is feljött Pestre dolgozni, és énekkari tagok lettek a csepeli gyülekezetben. Munkahelyeink pedig a Csepel Művekben közel voltak egymáshoz, és volt alkalmunk találkozni. Közeledett 1952. október 22., szüleim házasságkötésének 25.-ik évfordulója. Kinyomoztam, hogy Ancikának meg ezen a napon van a születésnapja. Gondoltam, hogy jó lenne ezen a napon ünnepélyesen eljegyezni őt. Igen ám, de ehhez csütörtökig mindössze hat nap volt hátra. Szombaton a délutános apámat váltottam le az elektromos üzemünkben. Már indult volna haza, amikor rádöbbentem, hogy atyai áldás nélkül mégsem indulhatok el erre a fontos útra. Apám a szavaim után átölelt és áldását adta a tervemre. Ancika „véletlenül” velem együtt ugyancsak éjszakás volt, egy hatalmas híddarut vezetett az üzemében. Neki is meg kellett mondanom, hogy mit gondoltam a következő csütörtökre, hiszen másnap ő a húgával együtt hazautazott a szüleikhez. Munkaruhában, határozott léptekkel elindultam Ancika üzemébe egy hősugárzóval, hogy a darukosárban felszerelem azt kézmelegítőnek. A csatlakozó nem volt megfelelő. A híddaruról lejőve így szóltam hozzá: „A készülékkel nem tudtam most neked meleget létrehozni, de amit mondani fogok, azzal úgy gondolom, hogy igen.” És megkértem, hogy legyen a feleségem. Ő rám nézett, és mindössze ennyit mondott: „Képzeld, én ezt a jelenetet az elmúlt éjszaka már megálmodtam”. Másnap, vasárnap délután, apámmal lemotoroztunk Ceglédre, ahol már Ancikától tudtak a dologról, és szeretettel ők is áldásukat adták ránk. Csütörtökön anyukám és a rokonságom is megtudta a titkomat. Rokonaim ajándékokkal lepték meg a szüleinket, én pedig egy kedves ajándékkal álltam elő. Isten kegyelméből ez év március elsején ünnepeltük az 56.-ik házassági évfordulónkat.

Házasságkötésetek után hogyan alakult a gyülekezeti életed?

A Rökk Szilárd utcai gyülekezetben, kiterjedt létszámú ifjúsági kört vezethettem. Szabó Ernő testvérrel együtt a karvezetésben, és az igeszolgálatban is kaptunk feladatot. 1960-ban most nem részletezett okok miatt Becző Vilmos testvérrel átjöttünk az akkori Dózsa György úti pünkösdi gyülekezetbe. Később az ifjúság jelentős része követett minket. Ez a gyülekezeti tagság tartósnak bizonyult, hiszen közel 50 éve vagyunk a gyülekezet tagjai. Tersánszki testvértől Pataky testvérig minden pásztor mellett szolgálhattam. Munkám folytatódott: énekkarvezetés, hangfelvételek, fényképezés, igeszolgálatok, vidéki testvérek látogatása.

Hogyan éled meg a nyugdíjas éveidet?

Korábbi kollégáim kérésére egy ideig visszajártam dolgozni, de egyre több idő jut kedves elfoglaltságaimra is.

Mondanál ezekről néhány szót?

Édesapám és a saját tanításaimról készült hangfelvételeim alapján összeállítottam a „Lábaimnak szövétneke a Te Igéd” című kiadványt. A másik, a gyermekeimnek és az unokáimnak szánt könyvem, melynek címe: „Megemlékezem a régi időkről”. Ez a családunk történetét öleli fel. Dolgozom a „Halhatatlanok arcképcsarnoka” CD-ken. Ezeken eddig 64 lelkipásztor testvér fényképe, és egy-egy igeszolgálata található, köztük olyanoké is, akik már az Úrhoz költöztek. Most dolgozok a harmadik CD-n. Nemrégen végeztem a korábban a gyülekezetünkben működő Praetorius kamarakórus néhány énekének digitalizálásával. Az ismert Kisegyüttesünk énekanyagát és más kórusműveket kottaíró programmal és hanganyaggal könyvformában sikerült az utókor számára megmentenem. Egy kiadványba szedtem régi versírónk, a nyolcvan év feletti, Kissné Lovász Erzsébet nővér verseit. Nagy élményem volt az 1897-ben kiadott: „Adina levelei” című könyv átdolgozása, és sajtó alá rendezése. Ez valamikor a szüleink és nagyszüleink kedves olvasmánya volt. Sikerült Tari Nándor és bankrabló társainak kivégzésük előtti megtérésükről szóló, 1936-ban, Tomi József testvér által összeállított „Bankrablóból Krisztus bizonyságtevője” című könyvet is felújítanom. Újra olvashatók lehetnek az 1960-as évek első felében az ország ifjúsága részére elküldött „Ifjúsági körlevelek”. Egy szorgalmas levelezőnk, a kiskorpádi Szennai Erzsike (Nagy-Ajtainé) a régi évfolyamokat megőrizte és elküldte nekem. A modern technika segítségével ezeket is feldolgoztam. Nem felejtkezhetem el a Váci Börtönmisszióban végzett dolgokról sem. Tizennégy éve a szívemen viselem ezt az ügyet. Számos videó-, fénykép- és hanganyagot készítettem, sokszorosítottam a börtönben megtérteknek és megtértekről.

Hálás vagyok Istennek, hogy én, aki gyermekkoromban agyaggolyókkal játszottam, megérhettem, és megismertem a technika forradalmi változásait, és azokat lehetőségeim szerint a jóságos Isten szolgálatában hasznosíthatom.

Köszönjük a beszélgetést!