Élő Víz

Legutóbbi lapszámunkban Hecker Róbert jelezte, hogy szívesen reagál házassággal, hűséggel, hűtlenséggel kapcsolatos kérdésekre, véleményekre. Egy kedves olvasónk vette a bátorságot és megosztotta problémáit, kérdéseit a lelkigondozóval, de az Élő Víz olvasóival is. Remélem, hogy a válaszok mindazoknak segítségére lesznek, akik hasonló helyzetben vannak, vagy hasonló helyzetű emberek között élnek.

Kedves Róbert!

Az Élő Víz legutóbbi számában érdeklődve olvastam a hűségről, hűtlenségről írt gondolatait. Sajnos a téma elég közelről érint engem is. Közel két évtizede élek együtt második férjemmel. Első férjem sajnos meghalt. Első házasságomból három lányom született. Férjem halálakor kettőt még fel kellett nevelnem, ami nagy feladatnak bizonyult. Talán érthető, hogy elkezdtem keresni a társamat. A történethez hozzá tartozik, hogy egészen a közelmúltig én nem voltam kapcsolatban a kereszténységgel, ezért a párválasztásban csak a saját érzéseimre tudtam hagyatkozni. Ennek sajnos meg is lettek a következményei. Végül összetalálkoztam jelenlegi férjemmel. Boldog voltam, igazán megszerettem. Viszont néhány év házasság után a kapcsolatunk elkezdett megromlani. Igazából nem tudom, hogy ennek mi volt az oka. Férjem egyre ingerültebb lett. A legkisebb félreértés miatt is kész volt napokig, hetekig haragudni. Amikor végül megpróbáltam rendezni a konfliktusokat, mindig a saját igazát bizonygatta. Nekem kellett bocsánatot kérnem, ezt ő soha nem tette meg. Néhány éve megtudtam azt is, hogy többször megcsalt. Először ezt nem akartam tudomásul venni. Nem hittem, hogy ilyet képes megtenni velem. Sokat gondolkodtam akkoriban, hogy mi tévő legyek. Az az igazság, hogy nem volt bátorságom elválni. A fizetésem annyira kevés, hogy nem tudnám eltartani magam, nem lenne hova mennem. Így ezt is eltűrtem. Azóta viszont a férjem még inkább visszaél a helyzetével. Nemrég például azon kaptam, hogy az interneten pornográf tartalmú oldalakat nézeget. Néhány hónapja elkezdtem járogatni az egyik pünkösdi gyülekezetbe. Itt a testvérektől nagyon sok szeretetet és segítséget kapok. Azt hiszem, hogy nélkülük már nem bírnám a rám nehezedő terheket. Viszont ott ég bennem a kérdés: Hogyan tovább? Vajon tehetek még valamit ezért a házasságért, vagy bontsam fel a kapcsolatunkat? Megköszönöm, ha tud segíteni vívódásomban. Szeretettel: Erika

Kedves Erika!

Megtisztelőnek érzem, hogy problémájával hozzám fordul. Miközben ezeket a válasz-sorokat írom, azért imádkozom, hogy gondolataim valódi segítséget jelenthessenek.

Ön levelében utal mostani házasságának előzményeire. Akkori ismerete, saját körülményei figyelembe vételével igyekezett a lehető legjobb döntést hozni, melyről ma egyre inkább kiderül: nem hozott valódi megoldást. A helyzet olyannyira súlyosbodott, hogy fontolóra veszi a válás lehetőségét is.

Ebben a helyzetben fordul most hozzám tanácsért. Látásom szerint a házassága jövőjéről szóló döntése kapcsán a következő szempontokat kellene megfontolnia:

Minden konfliktus akkor mérgesedik el igazán, ha az abban részt vevő felek feladják az egymással való párbeszéd lehetőségét. A hallgatás a halál előszobája. Éppen ezért minden olyan probléma, mely az abban érintett személyek tárgyalókészségével, párbeszédre való hajlandóságával találkozik, alapjában megoldható. Ezért az első, egyúttal alapvető kérdéskörnek a következőt tekintem: akar ön a férjével az önt nyomasztó-bántó kérdésekről nyíltan, őszintén beszélni?

Ha az előbbi kérdésre határozott igennel válaszol, akkor érdemes a következő területet közelebbről szemügyre venni. (Ez a terület még a konkrét párbeszéd kezdeményezése előtt tisztázandó!) Párbeszédet tudniillik csak szabad szívvel szabad kezdeményezni. Ha nem szabad szívvel tesszük ezt, akkor a múlt sebei, sérülései, fájdalmai elöntenek majd bennünket, és a tisztázó beszélgetés helyett óhatatlanul kölcsönös vádaskodást eredményeznek. Ezért a második, egyúttal sorsdöntő kérdéskörnek a következőt tekintem: Jézus Krisztus bűntörlő erejének segítségül hívásával meg tudott már őszintén bocsátani a férjének?

Ha az előbbi kérdésre határozott igennel válaszol, akkor a konkrét párbeszéd kezdeményezése előtt még egy olyan szakasz van, amelyet nem szabad kikerülni. Ez a lépés szorosan kapcsolódik az előzőhöz, és azért kikerülhetetlen, hogy az építő párbeszéd alapvetését, a kölcsönösség légkörét ki lehessen alakítani. Ennek érdekében tegye fel önmagának a kérdést, és kérje a Szent Szellem segítségét, hogy a válasz az előzőhöz hasonló módon őszinte lehessen: „Hol vétkeztem én, mely bűneim vezettek el oda, hogy a házasságunk így megromlott?” Ha erre a kérdésre az Úr Jézus vezetése által meg tudja fogalmazni a válaszait, akkor kérje a Mennyei Atyát arra, hogy ezeket a bűnöket ő Fia érdeméért bocsássa meg önnek, felszabadítva azok súlya, illetve az önvádlás béklyói alól.

A konkrét párbeszédet férjével ez után kezdeményezze, de ne az ő, hanem a saját, az Úr Jézus golgotai áldozata révén már megbocsátott bűnei kapcsán. Valahogy így lehetne: „Szeretnék veled a házasságunkról beszélgetni. Nem akarok semmit a fejedhez vágni: az utóbbi időben sokat gondolkoztam kettőnk kapcsolatán, és rájöttem arra, hogy több ponton elrontottam a dolgot. Mikor tudnál időt szakítani arra, hogy ezeket megbeszéljük, és közösen kijavítsuk?” Adjon tehát időt és lehetőséget a párbeszéd kibontakozására, mert akármilyen nyilvánvaló is a másik fél bűne, a „rabló-pandúr„ játszmáknak, vagyis az olyan párbeszédeknek, ahol az egyik fél (a rabló) a felelősség alól kisiklani, a másik pedig (a pandúr) bűnt rábizonyítani, tetten érni akar – nincs értelme.

A fenti fázisok igen komoly lelki erőfeszítést, belső átalakulást igényelnek. Éppen ezért azt tanácsolnám, hogy abban a gyülekezeteben, ahová jár, keressen olyan lelkigondozót, aki önnek a fentiekben röviden vázolt „lelki sorvezető” követésében segít, imádságban önt támogatja, és a közben felmerült kérdésekben tanácsot ad.

Egy bizonyos: a könnyebb út nem a boldogabb út. Ha a jelenlegi házassági válsága kapcsán teljes erejéből a Megváltó Krisztusba kapaszkodik, és házasságát nem adja fel csak azért, mert emberileg mindez nem hozható helyre, ha nap mint nap az ő szabadításából élve merít erőt, akkor az élet eddig soha nem látott, tapasztalt távlatai nyílnak meg ön előtt…„Az Istennek minden értelmet meghaladó békessége” árad ki önre, és egyre valóságosabb megtapasztalás lesz a következő ige: „Minden a javukra van azoknak, akik az Istent szeretik.” Ezt a megtapasztalást, vagyis a szabadítás örömének megtapasztalását kívánom önnek tiszta szívből, szeretettel: Róbert