Dr Gyökössy Endre: Mai példázatok c. könyvének egyik története a következő szituációt vázolja fel: a lelkész, belső szobájában, irodájában foglalkozik valakivel, de közben megtörténik az, amitől a lelkészek, lekigondozók rettegnek: kifutnak az időből, vagyis átlépik azt az időkeretet, amit egy emberre szántak. Ott toporog az ajtó előtt a másik, vele most mi lesz? Ekkor lép színre a harmadik szereplő: a lelkipásztor édesanyja, aki kedves, figyelmes türelmével nemcsak kitölti a várakozás idejét, hanem (és a történet éppen így fejeződik be) meg is oldja az érkező személy problémáját. Az idegesen mentegetőző papnak már csak az elköszönés feladata marad a közben mosolygósra derült hölgytől…

A jó légkör titka

Vajon mi volt a titka? Volt titka, egyáltalán? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy néhány cseppnyi türelem, egy-két őszinte (nemcsak annak tűnő!) szó, a természetes viselkedés varázsa és az a tény, hogy érte, az ő érdekében (egy megtört, csalódott, vagy bűneivel küszködő személynek mekkora szó ez!) valaki hajlandó a munkáját, sürgető feladatait félretenni; és egyszerűen megtermi a maga gyümölcsét? Azt hiszem, erről van itt szó!

Sajnos azonban sokszor éppen nekünk, „szakembereknek” nem sikerül ezt a légkört megteremteni. Látszik rajtunk a „hivatalosság”, a megfelelési kényszer a sok esetben irreális elvárások miatt. Dr. Hézser Gábor írja egyik művében: „…a lelkész legyen „szent” ember, de ugyanakkor legyen „ember” is. Az immanens és a transzcendens határán élő papság ma is, a pszichiátriai statisztikák szerint, a pszichikailag erősen veszélyeztetettek kategóriájába tartozik! A papi funkció: kapcsolatteremtés a „földiek” és a „mennyeiek” között… Ez a kapcsolatteremtés állandó feszültségben-élést jelent a pap számára, a két dimenzió közötti térben él és munkálkodik. Ennek a feszültségnek az elviselése nem alábecsülendő pszichikai megterheléssel jár! A papi funkciókat betöltőket, egykor és ma is, a neurózis és a pszichózis veszélye fenyegeti!... Különösen a protestáns lelkészt, akinek „mindent tudónak” kell lennie az elvárások szerint, a nárcizmus veszélye fenyegeti. Ha az ambivalenciából adódó állandó feszültség az állandósuló személyes elégtelenség érzésévé válik, akkor érthető, hogy miért olyan gyakoriak a lelkészeknél a depressziós krízisek.¹

Nem merünk csak egyszerűen „ember” lenni, éppen ott, ahol az emberségre van (volna) a legnagyobb szükség. Pedig ez nem zárná ki a szakmaiság meglétét, viszont azzal a többlettel egészítené ki a munkánkat, amelyet a partnerünk igazán érzékelni fog velünk kapcsolatban.

1. A lelkigondozó személyisége

Úgy gondolom az egyik legfontosabb, ha nem döntő fontosságú kérdés. Személyes tapasztalataim közé tartozik az, hogy egy-egy nehéznek ígérkező beszélgetés előtt milyen elvárásokat próbálok megfogalmazni a partnerem irányába. Azt próbálom felmérni, hogy mit várhatok tőle? Általában az szokott az eredmény lenni, hogy csak magamra (na, meg a Jó Istenre, aki számomra valóban Jó Isten!) számíthatok.

Egészséges személyiség nélkül, nem tudom, hogy szabad volna-e egyáltalán olyan emberi területekre tévedni, amelyek a belső énünkkel kapcsolatosak.

Hogy mit is értek, gondolok én ezt illetően, először általánosságban szeretném megfogalmazni! Magam számára elsőrendű követelményként szoktam megfogalmazni, hogy legyek:

– Nyitott, közvetlen, őszinte, következetes, alkalmazkodó, de elvhű, vidám és humorérzékkel bíró, igazságos és jó kapcsolatteremtő.

– Igen fontosnak tartom azt is, hogy kész és képes legyek felfogni és visszajelezni felé, hogy értem, és MEGÉRTEM! Nem helyeslem, amit mond, tesz, ahogy él, de őt magát elfogadom.

– Ez a harmadik: elfogadni, feltételek megszabása nélkül, feltételezve, hogy értékes önmagában (amit ő maga már lehet, hogy nem is nagyon hisz).

Mindezt az alakoskodás teljes kizárásával!

Dolgozatom alapvetően Dr. Tringer László: A gyógyító beszélgetés c. könyvére épül. E könyvnek néhány olyan gondolatát próbálom értelmezni és alkalmazni, ami a lelkigondozói beszélgetések légkörének megalapozásával, és folyamatos formálásával foglalkozik.

2. Hitelesség

A könyv szerzője Carl Rogers munkásságára építi mondanivalóját, és ez alapján vázolja fel egy „személyközpontú lélekgyógyászati” irányzat körvonalait. Ennek alapját az a Rogers-i felismerés képezi, amely a hitelességet (a lelkigondozó, terapeuta) helyezi középpontba. „… a terapeuta csak akkor képes a hozzáfordulót hatékonyan segíteni a fejlődésben, az önismeret hitelesebbé tételében, ha önmaga is képes fejlődni, ha önmagát is képes elfogadni, más szóval, ha közlései és érzései egymást fedik, hitelesek.”² Ezt a hitelességet a kongruencia fogalmával fejezi ki.

Két gondolatatot szeretnék ebből kiemelni bibliai analóg példák felidézésével:

– Hitelesség: sok más mellett Saul (a király) életének hanyatló szakaszaiban látom ezt, aki mindvégig kimagaslott (1Sám. 10, 23) a többiek közül, de eljárásai, tétovasága, jogköreinek átértékelése miatt saját fia szemében is elvesztette a hitelét (1Sám 14,29). Hitnek, cselekedeteknek és szavaknak fedésben kell lenniük, mert a velünk szemben ülő megérzi akaratlan jelzéseinkből azt, ha nem így van!

– Képesség a fejlődésre: egyrészt csodálattal, másrészt állandó késztetéssel tölt el az, amit Pál apostol tanácsol „szeretett fiának”, Timóteusnak:

– Legyen példa a hívők számára (nem számít a kora): 1Tim 4,12

– Legyen gondja önmagára: 1Tim 4,14-16

3. A lelkigondozott „növekedési potenciáljába vetett hit”³

Egy ideig kérdéses volt számomra, hogy vajon az alábbi gondolat beleillik-e a bizalmi légkör kialakításáról szóló dolgozat gondolatmenetébe, de úgy hiszem: igen. Az író szemléletes példával mutatja be ennek lényegét: a növényekre nyugodt szívvel rá lehet bízni a fejlődést és a növekedést, egyedül ezek feltételeit kell csak biztosítani és optimalizálni.

– Talán nem haszontalan önmagunkban megkeresni azt, hogy miért, és meddig akarok a másik segítségére lenni?

– Én akarom megoldani a problémáit (amely törekvés lehet jó, de igen önös szándékok is vezérelhetik);

– vagy rá akarom vezetni és állítani egy olyan útra, amelyen majd biztonsággal tud járni!

A bizalmi légkör kialakításban ott játszhat ez szerepet, ha megérzi a másik a közöttünk lévő viszony lényegét: azt a fajta mellérendeltséget, ami nem megalázó számára sem. A viszony milyensége döntő lehet. „A személyközpontú terápia… az egészség és a személy növekedését eredményezi.”⁴

4. A beszéd, az alkalmazott nyelv szerepe

Egy segítő beszélgetésben szinte egyetlen eszközként a beszéd áll rendelkezésünkre. Vajon gondolunk-e arra, hogy az elhangzott szavakon túl, milyen más jelzések, kódok kerülnek ilyenkor közlésre, és ezek hogyan formálják egy ilyen alkalom légkörét? Profán a példa, de valóságos: amikor az ízes (semmiképpen nem nevetséges!) nógrádi tájszólással beszélő fiatal meteorológus időjárás-jelentését hallgatom, SOHA nem tudom, hogy milyen idő várható! Amikor az „ö-ö-ö-ö”-ző hitgyülekezetes prédikátort hallgatom, rendkívül zavar az előbb idézett néhány magánhangzó hangsúlyos használata… és tudnám sorolni a példákat. A teljesség igénye nélkül emlékeztetnék csak néhány fontosnak ítélt dologra:

– Nagy baj, ha beszédstílusunk miatt gyakran kell visszakérdezni: mit is mondott?

– Az is, ha erejét megfeszítve kell figyelnie, mit motyogunk el az orrunk alatt.

– Ha neki kell eldönteni, hogy melyek beszédünkben a kiemelten, vagy kevésbé lényeges gondolatok (egy színtelen, hangsúlytalan beszédet hallgatva ez megterhelő). Ez nem is az ő feladata, hanem a miénk! Hiányos figyelmi kapacitással nem is lehet.

– Ha nem konkrét és célratörő az, amit mondunk.

– Ne legyünk elvontak, ne spékeljük meg beszédünket idegen kifejezésekkel (szakértelmünk, vagy a helyzet tudományosságát érzékeltető).

– Használjunk „képeket”, illusztrációkat, amelyek ablakot nyitnak egy adott problémára, vagy a megoldásra.

– Nyelvezetünk idomuljon a partnerünkéhez. Olykor átvehetjük néhány találó gondolatát, kifejezését, ezt mi is használva „… sajátos, bizalmi légkör gyors kialakítását…”⁵ tesszük lehetővé. Hangsúlyossá válhat egyfajta (jó értelemben vett) intimitás, miszerint ez az egész helyzet kettőnk együttes története is.

5. A nem verbális csatornák

Azokat értjük ez alatt, amelyekkel érzelmeket is kifejezhetünk. Szerepük, hogy a szóban közölt gondolatokat megerősítsük, aláfessük; egyfajta illusztratív funkciója van. Egy gesztus, tekintet, arckifejezés is betöltheti ezt a szerepet. Ezek olykor sokkal beszédesebbek, mint a kimondott szavak…

– A mimikai kódok. „A terápiás helyzetben különösen fontos, hogy az arckifejezés olvasását a kommunikáció egészébe integráljuk.”⁶ Nemcsak nekünk kell élni vele, engedjük meg a másik félnek is, hogy lásson és értsen bennünket. A figyelem hiányát, vagy éppen annak meglétét megfelelően fogja „jutalmazni”.

– A mosoly. „Ha ránk mosolyognak, szinte lehetetlen vissza nem mosolyogni.”⁷ Az író komoly szerepet szán ennek a bizalmi légkör megteremtésének folyamatában. Aki nem alkalmazza (lelkigondozóként), komoly fegyvert vet el magától. Tesztvizsgálatként sem utolsó, mert a viszontmosoly jellegéből igen sok igazságot lehet kikövetkeztetni.

– A mozgás. „Fontos, hogy a beszélgetés során a gesztusaink nyitottak legyenek.”⁸ De figyelembe kell venni azt is, ami az ő pillanatnyi lelkiállapotát jellemzi. A karok helyzete, pl. ha nem fonjuk össze szigorúan a mellünkön, alkalmas arra, hogy melegséget, elfogadást, érdeklődést fejezzen ki.

– Kulturális jelek. Ne legyen hangsúlyos az öltözködés, ékszerek, kozmetikumok használata. Ez indirekt (vagy direkt?!) módon közli a hovatartozásunkat, amely egy adott szituációban kényelmetlen lehet. Az „ötszázezres” Rolex óra engem kimondottan komoly zavarba szokott hozni…

Befejező gondolatok

A múlt század '90-es éveiben történt, hogy egy több hetes kórházi kezelés után (amely során belgyógyászati praktikák alkalmazásával) sem találták meg a betegségem okát, megszólított a szomszéd falu gyülekezetébe járó, általam csak „szőrmentén” ismert pszichológus testvér: gyere már el hozzám egyszer! A közöttünk lévő különbségek (korunk, műveltségünk, hitünk, stb.) miatt tekintélyes gyomorgörccsel megrakodva állítottam be hozzá, a bennem ágaskodó kérdéssel: mit akarhat?!

Az azóta barátommá és egyfajta mentorommá is vált testvér SEMMIT nem akart! Csak azt látta meg bennem, amit egyetlen orvos sem: amivel a lelkemben küszködtem! A ki vagyok, mivé leszek, és főként: hogyan leszek valakivé? A hitem gyötrődéseit, a megtéretlenségemet, és ezernyi más bajomat. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy. „Laci, arra kérlek, hogy tegezz engem! Tudom, hogy nem fogsz vele visszaélni, és így sokkal könnyebb a beszélgetés!” Meghűlt bennem a vér: én, tegezni a „doktorurat”? És ez csak a kezdet volt…

Azóta már sok-sok „egészséges” beszélgetésünk volt (van is), de a lényeget akkor értettem meg: megelőlegezett elfogadás, bizalom, apró lélektől lélekig jutó ajándékok nélkül nincsenek gyógyulások. De ha ez megvan, ha ezt valaki megkapja tőlem, vagy mástól, az fölemeli, és talán odaállítja, ahol minden gyógyulás forrása van: Krisztus keresztjéhez.

A szerző a péceli baptista gyülekezet lelkipásztora. Jelenleg a Pünkösdi Teológiai Főiskola „Új lehetőség” programjának pásztorálpszichológiai képzésén vesz részt és tagja a pásztorálpszichológiai kutatócsoportnak. A cikket eredetileg házi dolgozatnak készítette.