Élő Víz

Egy internetes oldalon arról faggatták a diákokat, hogy ki mivel tölti a szabadidejét. Íme néhány adat a válaszok alapján: 11% a tévé előtt ül, szintén 11% (és ez kellemes meglepetésként ért) könyvet olvas, míg 50% a számítógépet pötyögteti. Miért érdekesek ezek a számok? A napokban véget ért a 2009/2010-es tanév, ami azt jelenti, hogy egymillió-háromszázezer általános- és középiskolás diák kezdte meg országunkban a 11 hetes nyári szünidőt.

„A legnagyobb örömmel állíthatom, hogy ezen a helyen történt a legáldottabb vallásos ébredés az utóbbi tizenkét hónap alatt. […] Az ima-összejövetelek új értelmet nyertek. Februárban Jahvénak úgy tetszett, hogy kiárasztja Szentszellemét a magasból, mint ahogy pünkösd napján tette. Azután az őszinte érdeklődők tucatjával jöttek előre, némelyikük erős érzelmi megindulással, mert rádöbbentek elveszett, bűnös állapotukra. […] Minden összejövetel végén gyülekezeti órát hirdettünk meg, és naponta új megtértek jöttek előre.”

Életünk a változásról szól. Míg évtizedeken keresztül ugyanazt a nevet viseljük, ugyanazokkal a személyiségi jegyekkel rendelkezünk, évek múltán majdnem minden sejtünk kicserélődik. Így van ez gyülekezeteinkkel, de pünkösdi közösségünkkel kapcsolatban is.

„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket.” (Jer 29,11-12)

Az élet jelentősebb fordulópontjainál felidézzük a múltat tanulságaival, örömeivel és a jövőt, annak biztató és óvatosságra okot adó távlataival. Főszerkesztői tisztem utolsó vezércikkében megpróbálok én is valami hasonlót tenni, leginkább a reményteljes jövő képét szem előtt tartva.

„Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48)

Perfekcionizmus az, amikor a tökéletesség eszményképpé válik. A perfekcionista olyan világban akar élni, ahol nincs bűn; olyan házastársat keres, akinek nincsenek gyengeségei, csak azt a főnököt tiszteli, akinek nincsenek hibái, valamint olyan közösség utáni hajszában éli le az életét, amelyben hozzá hasonló emberek vannak.

A kadarkúti konferencia délutáni igehirdetésében Pintér Imre alelnök Jefte története alapján kirekesztőkről és kirekesztettekről szólt. Előbbi esetében nem csak úgy általában, hanem arról, hogy a pünkösdi mentalitásban, viszonyulásban is felismerhető a kirekesztés. Az üzenet hangsúlyosabban mégis az „örökségükből kizártaknak” szólt.

„…elcsodálkoztak azon, hogy a kegyelem igéit hirdeti.” (Lk 4,20)

Jézus Krisztus első lejegyzett nyilvános igehirdetése a názáreti zsinagógában komoly csodálkozást váltott ki hallgatósága körében. Beszéde lázadásnak számított, mert az ószövetségi és farizeusi ítéletes szavak helyett a Messiás fellépését jelző kegyelmet hirdette. Üldözni kezdték, szakadékba akarták taszítani a hatalom birtokosai.

E sorok íródása idején Olaszországban a földrengés túlélőit keresik, eltűntekről és egyre több áldozatról adnak hírt. Teljes települések dőltek romba, mert a földkéreg alatti kőzetlemezek természetes mozgásuknál fogva elcsúsztak egymáson. Ma mentenek és sírnak, holnap pedig el kell kezdeni az építkezést. A felekezeti, gyülekezeti életben az összeomlással illetett események olyan folyamatok eredményei, amelyek a többség számára láthatatlanul, az alapoknál kezdődnek.

Az amerikai hadsereg először az öbölháborúban vetette be a radarok számára láthatatlan repülőgépeit, amelyeket lopakodónak neveztek el. A Krisztus-követés is válhat mennyei és földi szemmel is érzékelhetetlenné.

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,34-35)

Bevezetőmben egy nehezen felfogható bibliai történet mai átültetését osztom meg az Olvasóval. A nevek, a személyek és a történet alapvonalai is egyeznek. Meglepően, talán egy kicsit meghökkentően szól a szeretetről.

A pápa a fenti, a Hegyi beszéd záróakkordjaként elhangzott jézusi példázatból vett idézettel kommentálta az éppen zajló világméretű pénzügyi válságot. Szerintem az idézet helytálló, még ha egyes katolikus egyháztörténészeknek Róma világi hatalomból való kilép(te)ését hibaként megélő szemlélete alapján, akár a Vatikánnak az érdemi világpolitikába való bevonásának szorgalmazását is kiérthetnénk belőle: ha a kősziklára (aki a Vatikánban van) épülne a világ, akkor nem sodornák el a válság viharai és árvizei. A sejtett üzenetekről mégis hasznosabb, ha Jézus mondanivalójánál maradunk.

A napokban sok valódi csodáról, az Úr kezének munkájáról szóló beszámolót hallottam egy külföldi vendégünktől. Pedig beszélhetett volna élete tragédiáiról is.

A címbeli mondatot egy, a filmkészítés lehetőségeivel kapcsolatos tanulmányban olvastam éppen akkor, amikor egy lánclevelet kaptam, illetve egy lapunkban is érintett gyülekezeti jelenségen gondolkodtam. Hadd kezdjem mégis egy személyes történettel.

Az utóbbi hetekben a média számos kiskorúak által elkövetett erőszakos cselekményről szóló híradással sokkolta a közvéleményt és szakemberek és jogászok sorát szólaltatta meg. A sokadik ilyen hír és az azt kommentáló „szakvélemény” meghallgatását, elolvasását követően már nem akartam többet hallani a témáról. Az volt az érzésem, hogy a megszólalók nem hajlandók beismerni, hogy a többségük által képviselt liberális nevelési elvek és módszerek gyümölcse ért be és vált társadalmi problémává. Az elmúlt évtizedek gyermekközpontú törekvéseinek és pedagógiai eredményeinek egy része úgy tűnik, hogy olyan, mint a rögzítés nélküli légvár, mert az élet viharainak próbáját nem állja ki, súlytalan.

Pál azt írja Timóteusnak, hogy „a teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre”. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mitől lett ihletett Ábrahám esete Hágárral, Dávid bűne Betsabéval vagy Salamon házassága az idegen feleségekkel. Vajon milyen alapon jelenhetett meg egy hitelvi vitákat gerjesztő történet Jóbról, amikor az ő esete megkérdőjelezte az Ebál és Garizim hegyi áldás-átok dogmát. Mi szükség volt Péter árulásának részletezésére, az apostolok vitáinak és melléfogásainak leírására?

Az emberi élet legnagyobb ünnepe a születés. Csoda történik, amit megilletődve szemlélünk. Ezt a meghatódást éreztem gyermekeim világra jötténél én is, de ezt láttam, a napi rutinként segédkező orvoson és szülésznőn is. Megismételhetetlen, személyre szóló és átformáló élmény, amire mindannyian vágyunk. Sokakat azonban ez a vágy már nem éltet, hanem emészt. Ők azok a házaspárok, akik szeretnének gyermeket, de még nem adatott meg számukra. Lapunk a reményről, a születésbe vetett reménységről szól.

A Hetek (a Hit Gyülekezete gondozásában megjelenő hetilap) 37. heti számában, Fura pünkösdi testvériség címmel jelent meg egy írás, amely reakció volt az Élő Víz augusztusi lapszámában leközölt Görbicz Tamással készített interjúban elhangzottakra.

A fenti őszinte kérdést nemrégen egy ifjúsági órán kaptam. Azóta is többször gondolkodtam már rajta, és be kell látnom, hogy a kérdésben rejlő állítás igaz. Számos problémával kell szembenéznünk életünk során, amelyek összeütközések másokkal, magunkkal vagy az Istennel. Küzdelmek és konfliktusok sora szegélyezi és alakítja a krisztuskövető életét, ez azonban nem negatív jelenség. Ne akarjuk minden áron kikerülni, mert ezek a hitben járás normális velejárói, a megbékélés konfliktusai.

Mostanság több teológiai vizsgán, az asztal kevésbé fáradságos oldalán helyet foglalva is verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokomon. Egyszer a hazafelé vezető úton, a légkondicionáló hűvös levegőjében azon gondolkodtam, hogy régebben többet izzadtam mégis egészségesebb maradtam.

Az Egyesült Államok „legjobb” gyülekezetének történetében rejlő tanulságok és a népegyházi lelkész vallomása „lapunkban mindkét írás olvasható” is komolyan elgondolkodtatott arról, hogy vajon életképes formákban közvetítjük-e az erőtől duzzadó és életeket formáló Evangéliumot?