Élő Víz

A Szentírás a testi, lelki erőtlenséget, a fertőzéses eredetű és a születési rendellenességeket is a bűneset következményének, Istennek az emberélet hosszát korlátozó rendelkezésével kapcsolja össze: „elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik” (Zsid 9,27). A halál előzménye a test lassabb vagy gyorsabb, nyilvánvaló vagy észrevétlenül zajló leépülése.

„…a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait.” (1Kor 12,9)

A gyógyítás ajándékának eredeti görög kifejezése többes számban van: „a gyógyítások kegyelmi ajándékai”. Az Újszövetség görög szövegében több kifejezést találunk a betegség szóra.

A gyógyulás kérdése – életünk legfontosabb dolgai között is – központi helyet foglal el, hiszen minden más azonnal jelentőségét és értelmét veszíti, amikor megjelenik valamilyen formában a betegség veszedelme. Abban a pillanatban megváltozik, beszűkül az érdeklődésünk, a jövőképünk. Ilyenkor a beteggel együtt környezete is kétségbeesetten keresi a megoldást. Tétova lépésként megszületik a kétezer éves üzenet: „Uram, íme, akit szeretsz, beteg.” (Jn 11,3) Az Úr Jézus szívesen próbára teszi ma is az üzengetőket – és nem jön. Legalábbis egyelőre.

Emlékszem, tíz éves voltam, amikor egyszer elmentünk édesanyámmal bevásárolni. Velünk jött az öcsém is, és igazi nagyfiúnak éreztem magam, amikor édesanyám engem kért meg, hogy vigyázzak rá. Ő tolta elöl a bevásárlókocsit, mi meg hátul ballagtunk mögötte, majd úgy tíz perc elteltével egy kávéautomatához értünk. Az öcsém és én megkértük édesanyámat, hadd vehessünk magunknak forró csokoládét, mire ő ideadta a pénzt és folytatta tovább a vásárlást. Én bedobtam az aprót a gépbe és megnyomtam a megfelelő gombot. A gép kiadott egy poharat, ami azután megtelt forró csokival. Kivettem a poharat a gépből és odanyújtottam az öcsémnek, ám ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. Még mielőtt újabb érméket dobhattam volna a nyílásba, a gép újabb poharat adott, és abba is forró csokoládét töltött. Jobb ötletem nem lévén, elvettem magamnak a teli poharat. Ám amikor kiemeltem a poharat, a gép ismét kiadott egy poharat, és azt is forró csokival töltötte meg. Mindketten nevetésben törtünk ki, s én tíz éves fejjel nem igazán tudtam, mit is kell ilyenkor tenni. Így aztán odaadtam a harmadik pohár forró csokit egy éppen arra járó hölgynek. De amikor azt a poharat is kiemeltem, a gép megint rögtön újat adott és tölteni kezdte. És ez így ment tovább, mígnem tizenegy pohár forró csokit vettem ki a gépből, holott csak egyért fizettem. Mindenkinek a kezébe nyomtam egyet, aki csak elment mellettem. Az öcsémmel nevetve osztogattuk az ingyen italt, és közben nagyszerűen szórakoztunk. Úgy öt perc elteltével megérkezett édesanyám, s a helyzet láttán hívta az üzletvezetőt, hogy elmagyarázza neki a történteket. A férfi csak nevetett, és kihúzta a gép csatlakozóját a konnektorból. Plusz pénzt nem kért tőlünk a kiosztott forró csokikért. Az öcsémmel mindmáig nagy szeretettel gondolunk vissza erre a vicces esetre, és azt hiszem, azóta sem nevettem olyan jóízűt, mint amikor láttam, hogyan dob ki a gép újra meg újra egy kéretlen poharat. Az is nagyszerű érzés és elmondhatatlan öröm volt, hogy ingyen adhattam egy pohár meleg italt mindenkinek, aki elfogadta.

A római praetorok – Domitiánus császár uralkodása idején – olyan egyéneket, akiknek a befolyásától féltették népüket, félreeső vidékekre, lakatlan szigetekre száműzték. János apostolt Jézus Krisztusban való hite és szolgálata miatt egy lakatlan kis szigetre vetették, Pathmosz szigetre. Egy sziklabarlangban töltötte élete utolsó éveit. Ma már ez a sziget nem ilyen elhagyatott, 2700 lakosa van, akik keresztények. Szerető szívű, kedves, vendégszerető emberek.

A budapesti Agapé gyülekezet egyik szeptemberi bibliaóráján a Róma 7,14-23 alapján a külső és a belső ember harcáról beszélgettünk. Itt hangzott el az a felvetés, hogy ez a harc legnagyobb részt a gondolatainkban, és a gondolatainkért folyik. Ez a beszélgetés indított arra, hogy kicsit jobban utána nézzek, mit tanít az Ige a gondolatokról.

Jézusnak az imádsággal kapcsolatos, egyik fontos alapelvet tartalmazó kijelentése Máté evangéliumában található (Mt 6,6): „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked."

A gyülekezetnek olyan vezetésre van szüksége, amely nem értékeli túl saját jelentőségét. A keresztény vezetés a föld és a menny, az Isten és az ember közötti erőtérben való tartózkodást jelenti. Lehet itt mûködni anélkül, hogy felfuvalkodottá vagy lesújtottá váljon a vezető? Csakis az erő közvetítése által és úgy, hogy hagyja, hogy maga az erő forrása világíthasson. Léteznek igazgatók, akik csillagászati számjegyű, külön jutalmakat fizetnek egymásnak. Tekintéllyel bíró pásztorok, akik elsorvasztják gyülekezetük tagjaiban a dolgok kritikus megítélésére való képességet. Megfakult bürokraták, akik vitorláikat a szélirányba fordítják, hogy megtarthassák kiváltságaikat. Papok, akik szexuális bűnökben élnek. A szappanoperák és beszélgetőműsorok médiasztárjai, akik értékrendünk és ideáljaink lécmagasságát állítják. Szédületesen drága tanácsadók, akik körútjaikon előadásokat tartanak a sikeres vezetésről.

A Máté 19-ben Jézus azt mondja, hogy az egyetlen elfogadható ok a válásra a paráznaság. Mi érvényes ma? Elválhat az ember, ha keresztény?

Az árulás megtörtént, Júdás feladta Mesterét. A fõpapok és a nép vénei elérték céljukat: Jézust eltették az útból; keresztre feszítették azt, aki oly sokszor nyugtalanította õket. Most mindent végleg elintéztek. Nincs többé Jézus-ügy!

Két kutya verekszik a mezõn. Kézzel-lábbal, foggal-körömmel harcolnak. Látható módon minden energiájukkal azon vannak, hogy legyõzzék a másikat. Csapzottak, ziláltak és véresek már mindketten, amikor egyszer csak elfut mellettük egy nyúl… A két harcos a nagy vetekedés közepette azonnal felfogja a helyzetet, s a következõ pillanatban már egy akarattal loholnak a nyúl után.

„Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg" – írja a Római levél szerzője. Az Ószövetségben sok király története felettébb tanulságos. Közülük mostanában sokat foglalkoztatott Uzzijjá (2Kir 15,1-6; 2Krón 26.) élete. Bibliaolvasás és imádkozás közben kapott gondolataimat megosztom az olvasóval is.

Isten jelenlétében elfogja lelkünket a „káprázat". Az elme összeomlik, a szem elhomályosul. Mégis a végsőkig igyekszünk arra, hogy csapdába csaljuk a Mindenhatót. Ám minden kísérletünk, hogy Istent fogalmakkal és képekkel az értelem hálójában foglyul ejtsük, hasztalan marad. Zsákutcába jutunk, kiszolgáltatva egy elképzelt Istennek, egy elvonatkoztatott hitnek; a bizonytalanság érzésével állunk a szellemvilág előtt. Eközben az élő Isten szomorkodik azon, hogy nem viszonozzuk szeretetét lelkesedéssel.

A prófétai ígéretek arról szóltak, hogy támad egy Istentől felkent, karizmatikus uralkodó, aki győzelemre viszi népének harcát és soha nem látott dicsőségre emeli Izráelt. Várták Őt, de amikor megjelent, az Őt kísérő jelek és csodák ellenére sem ismerték fel.

A négy evangéliumi irat közül egyedül Máté emlékezik meg a napkeleti bölcsek történetéről. A néphagyomány szerint királyok voltak, és háromfős csoportot alkottak. Sőt, még neveiket is tudni vélik, eszerint: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Természetesen a Biblia sem az egyiket, sem a másikat nem igazolja. Egyszerűen napkeletről érkezett bölcseknek nevezi őket. Ha a néphagyomány ragadványától megfosztjuk a történetet, az számos figyelemre méltó tanulságot hordoz a számunkra. A napkeleti bölcsek, „mágusok", oly személyek, akik járatosak voltak a csillagjóslásban, egy személyben csillagászok és csillagjósok. Napkeletről jöttek, ez jelenti a Jordántól keletre elterülő területet, egészen Mezopotámiáig.

bibliai gondolatok az adományozásról

A karácsonyt legtöbben a szeretet ünnepének nevezik. Nekünk elsősorban Jézus születésének napja, ami a világtörténelem legnagyobb eseménye, hiszen Isten emberré lett. Mennyei Atyánk úgy mutatta meg szeretetét, hogy fiát, a legdrágábbat küldte el az elveszett emberért. Az ünnep közeledtével jelentős energiát fordítunk szeretteink megajándékozására. Talán az ajándékozás, az adás öröme fordítja ilyenkor figyelmünket a szükségben lévők felé is. Ezt az érzést igyekeznek kihasználni azok, akik egyre növekvő számban állítanak meg az utcán, csöngetnek be otthonunkba, keresnek meg levélben, hogy különböző jótékonysági célra adományokat, felajánlásokat gyűjtsenek. A lehetőségeknek szinte végtelenségig növekvő száma elgondolkoztat, hogyan viszonyuljunk hozzájuk. A sok nyomorúság és a szükség folyamatos érzékelése könnyen fásulttá tesz. Pál apostol azt tanácsolja: „testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe" (2Thess 3,13). Mivel a szükség sokszorosan meghaladja lehetőségeinket, ilyen célú adakozásaink mindenképpen mérlegelést igényelnek.

Írta: John Brandström, a stockholmi Citykirkan pásztora és elöljárója

Prófétanépnek lenni annyit jelent, mint a mában élni. Ez azonban mást és mást mondhat különböző embereknek. Számomra azt jelenti, hogy hallanom kell Istent. Másokban rossz emlékeket ébreszt, és a korábbi túlkapások bizonytalanságot teremtenek a profetikus dolgok iránt. Régi képek és előítéletek megakadályozhatnak minket abban, hogy azok legyünk, akikké Isten akarja, hogy váljunk.

A Biblia egy nagy profetikus könyv mivel sok próféciát tartalmaz. A következőkben egy olyan próféciát ismertetünk, amit nevezhetünk Biblia utáni próféciának. Ezek létezése semmiképpen sem olyan különös. A Biblia szól arról, hogy a keresztény gyülekezetben létezik profétai szolgálat, illetve a olvasunk a prófétálás ajándékáról is. Isten ugyanaz, aki volt, ma is munkálkodik és tetszik neki ha világosságot, kijelentést és útmutatást adhat.

Sok év tanítás, sok történet, sok élmény a Bibliáról

Az utóbbi években vonaton, buszon utazva gyakran láttam Bibliát olvasgató, tanulmányozó embereket. Mintha megnőtt volna az érdeklődés iránta. Az biztos, hogy nincs olyan ember széles e hazában, de földrészünkön sem, aki nem hallott róla. Már a neve is milyen sokféle: Írás, Szentírás, Könyvek könyve, Ige, Biblia. Aki már beleolvasott, hallott, tanult felőle valamicskét, az véleményt is alkot, s ez a vélemény a legritkább esetben semleges. A Biblia iránt egyszerűen nem lehet közömbösnek maradni.

Gyerekkorom óta izgat ez a mondat, amellyel Urunk Jézus kezdi a Hegyi beszédet. Először úgy hallottam, hogy Boldogok a lelki szegények, és – kritikus gyermek lévén – ez sehogy sem „ízlett". Nemcsak a csúfolódó gyerekek miatt, hanem mert nem tudtam, mit kezdeni vele. „Lukács csak szegényeket ír, nyilván a lelki szegény az, aki rá is hangolódik a szegénységére, és meg van elégedve vele ezért is boldog..." – ötlötte ki kamaszfejem a mondat értelmét. Ezt erősítette meg az első Bibliám, a „Békés-Dalos" Újszövetség1 , amelyben a Boldogok a lélekben szegények fordítást találtam.

A kommunikációról

A kereszténység lényege nem a dogmákban, nem szokások, hagyományok megtartásában és nem is a liturgiában keresendő. A kereszténység lényege a kapcsolatokban rejlik! Az egészséges embernek jó kapcsolata van „fölfelé", önmagával „befelé" és embertársaival „kifelé".